Nagy godák

Lassan véget ér a pajzsos cankók vonulási időszaka; feltöltötték tartalékaikat, és továbbálltak északra. Ezzel egy időben a cankó-kutatók is elvonulnak: Chloé pénteken hazarepült Franciaországba, Sam vasárnap, jómagam pedig hétfőn hagyom itt Frízföldet. Azonban az utolsó héten még betekintést nyertünk egy másik fontos eseménybe a gázlómadarak életében: megkezdődött a nagy godák költési időszaka.

A nagy goda (Limosa limosa), melyet a fenti képen a kezemben tartok, még mindig az egyik leggyakoribb gázlómadár Hollandiában; jellegzetes kiáltása a holland táj legjellemzőbb hangjai közé tartozik. Párban költ, a tojók és a náluk valamivel kisebb hímek felváltva ülnek a talajra épített fészkükön, melyben rendszerint négy, barna héjú tojás található. Az egyes párok minden évben ugyanarra a fészkelőhelyre térnek vissza.

A nagy godák kutatását a fenti képen látható Jos Hooijmeijer vezeti. Jos jó kapcsolatot ápol a helyi földművesekkel, akik jelentik neki, ha goda-fészket találnak a földjükön, de emellett ő maga és kutatótársai maguk is alaposan bejárják a vidéket, fészkek nyomában. Ha tojásokra bukkannak, azokat megmérik, megjelölik, majd visszahelyezik a fészekbe.

A fészkeket ezután időről-időre ellenőrzik - bár nem túl gyakran, nehogy túlságosan zavarják a költő madarakat. Idővel a tojásokból sárga, pelyhes fiókák bújnak ki. Aránytalanul nagy lábukra a kutatók betűkóddal ellátott zászlót erősítenek, amellyel később azonosítani tudják az egyes madarakat.

A felnőtt godákat a fészek fölé helyezett ketrecekkel próbáljuk meg befogni. Amikor a fészket megközelítjük, a költő madár felröppen, így a ketrecet zavartalanul felállíthatjuk. Miután eltávolodunk a fészektől, és elbújunk, a madár visszatér, és mivel hajtja a szülői ösztön, besétál a ketrecbe, hogy folytassa a kotlást. Ilyenkor lehet odafutni a ketrechez, és megfogni a madarat, melyet utána - a pajzsos cankókhoz hasonló eljárás szerint megmérünk és meggyűrűzünk.

A fenti munkát az utóbbi években önkéntesek, illetve fizetett terepi asszisztensek végezték, ám idén csupán egyetlen önkéntes akadt, egy Rocío nevű spanyol lány, aki tavaly - hozzám hasonlóan - a pajzsos cankókkal foglalkozott. Emellett a Groningeni Egyetem két biológus-hallgatót küldött: egy Berber nevű lányt és egy Albert nevű fiút. Így az utóbbi héten meglehetősen népes csapat gyűlt össze a házban. Mi, amíg még itt vagyunk, segítünk a goda-kutatóknak.

Legközelebb már Magyarországról jelentkezem, addig is minden jót!

Örömök

Kedves Olvasóim!

Először is, örömhírrel szolgálhatok: a görcsös lábú cankó (akit az alábbi képen fürdetünk) hétfő reggel, két nap kúra után talpra állt, így szabadon ereszthettük a közelben levő mezőn. Azóta nem láttuk, de remélhetőleg jól érzi magát, és csatlakozott az utolsó itt tartózkodó cankó-csapatokhoz.

A cankók ugyanis mostanra már befejezték a vedlést, felhalmozták a vándorláshoz szükséges zsírtartalékokat, és indulnak tovább észak felé. A hímek szinte mindnyájan pompázatos násztollazatban tündökölnek, amire láthatólag igen büszkék, mert szinte állandóan pózolnak benne: kihúzzák magukat, felborzolják a színes gallérjukat és a fejükön levő (Miki egérre emlékeztető) tollpamacsokat. A tojók (akik valamivel később vonulnak a hímeknél, így csak pár hete érkeztek meg) egyelőre nem sok érdeklődést mutatnak irántuk, közönyösen táplálkoznak, miközben a hímek kitartóan táncolnak körülöttük, bökdösik őket. Némelyik hím annyira elszánt, hogy más fajú madaraknak - többek között egy megszeppent bíbic-fiókának - is bemutatja a násztáncot.

A tegnapi napon nem csupán a cankók, de a hollandok is átvedlettek, narancssárga öltözékbe. Tudniillik, április 30 a Koninginnedag, vagyis a holland királynő hivatalos születésnapja (a valódi születésnapja január 31-én van), és a hollandok nemzeti ünnepe. Szemben velünk, magyarokkal, akiknél a nemzeti ünnep jó esetben komoly és ünnepélyes, rossz esetben erőszakos és politikai ellentétekkel átitatott, a hollandok (akik más napokon többnyire komolyak, merevek és távolságtartóak) ezen a napon ellazulnak, és hatalmas bulit csapnak. Az árusok kivonulnak az utcára - ez az egyetlen nap az évben, amikor megtehetik - és hangosan kínálják portékájukat, a városok terein koncertek zajlanak, de az út szélén is rengeteg amatőr zenészt látni, és a "coffee shop"-okból (amelyek hétköznapokon az arra járó turistákat leszámítva meglehetősen üresek) száll a füst.

Chloé és én Groningenben töltöttük ezt a napot; ez volt a harmadik alkalom, amikor a városban jártunk, és megtapasztalhattuk, mekkora a különbség a komoly, csendes hétköznapok és a vidám, zajos nemzeti ünnep között. Bár nincs túl sok narancssárga ruhánk, Lucie kölcsönzött nekünk egy-egy pólót, így nem lógtunk ki a tömegből. Előtte, péntek este - két hosszú hónap után először - egy kisebb kaliberű, de nem kevésbé pörgős bulin vettünk részt: Martijn születésnapján. Ha hihetünk Lucie beszámolójának, a tipikus holland születésnap nagyon formális, üldögélős-kávézós, de Martijné kivételt jelentett ez alól. És bár kifáradtunk a két nap bulizásban - amely a mai grillpartival hárommá dagad -, jólesett két hónapnyi madarászás után egy kicsit lazítani.

Boldog - és a királynő napjához hasonlóan vidám - május elsejét!

Wilsteflapperek

Kedves Olvasóim!
Elnézést kérek Tőletek, amiért az elmúlt napok során hanyagoltalak Benneteket. Ennek részben az volt az oka, hogy Lucie a múlt hetet Fehéroroszországban töltötte, vagyis csökkentett létszámmal kellett dolgoznunk. Márpedig munka volt rengeteg, mert a wilsteflapperek rengeteg madarat fogtak, így hosszú órákat töltöttünk gyűrűzéssel.

Kik is azok a wilsteflapperek? Ahogy korábban említettem, a madárfogásnak nagy hagyománya van Frízföldön, és ezek a férfiak és nők a madárfogás nagymesterei. A wilsteflapper órákon át ül a mezőn egy paraván mögött, kezében egy kötéllel, ami egy, a földön elfektetett hálóhoz csatlakozik. A háló közelében a földön faragott vagy kitömött madárfigurák állnak, amelyek csaliként szolgálnak; emellett sokan használnak élő csalimadarat is. Ha a wilsteflapper megpillant egy madárrajt, belefúj a sípjába, amely madárhangot ad ki, és vár, amíg a madarak elrepüljenek a háló fölött. Ekkor megrántja a kötelet, a háló átfordul, és a madarak csapdába esnek.

A wilsteflapperek eredetileg vadászok voltak, akik a húsukért fogták be a madarakat. Zsákmányaik közt a leggyakoribb az aranylile (fríz nevén wilste), illetve a pajzsos cankó. Azonban e madarak vadászatát a közelmúltban betiltották, így a wilsteflapperek csupán gyűrűzés céljából foghatják be a madarakat.
Ez a változás azonban nem mindenkinél járt a madarakkal való bánásmódban történő változással. Sokan igen durván bánnak a madarakkal: óvatlanul rántják meg a hálót, és a madarak megsérülnek, a háló elvágja a végtagjaikat vagy a nyakukat, vagy a kemény földnek csapódnak; a befogott madarakat zsákokba rakják, ahol azok egymáson tipornak; az elengedett madarat a levegőbe hajítják, így az, ha a szárnya el van gémberedve, a földre zuhan. Emellett szinte mindnyájan használják a korábban említett élő csalit: egy madarat kikötöznek egy libikókaszerűségre, és azt egy kötéllel mozgatják; a csapkodó szárnyak látványa odavonzza a többi madarat. Ezt a csalimadarat egyesek napokig megtartják, és ez idő alatt nem adnak neki enni-inni.

A legrosszabb húzást azonban egy Cathrinus nevű, nyolcvan évnél idősebb madarász követte el: a péntek reggel befogott madarakat csupán szombat este adta át nekünk gyűrűzésre. Az egyik madár lába begörcsölt attól, hogy egy napon át nem volt lehetősége járni, így ha ezt a madarat eleresztjük, nem tud táplálkozni, és elpusztul. Így kénytelenek voltunk a madarat magunkkal hozni, etetni és ápolni, amíg helyrejön a lába. Mikor először adtunk neki vizet, mohón kortyolt. Azóta Lucie naponta többször lisztkukacokat gyömöszöl le a torkán, mivel a madár elvesztette az étvágyát. De a lábát leszámítva a madár egészséges, jó állapotban van, így van remény, hogy felépül.

De nem minden wilsteflapper ilyen kegyetlen. Egy Doede nevű madarász különösen rendes: a hálót csak akkor rántja meg, ha kicsi a sérülés kockázata; a földet benedvesíti, hogy a madarak ne törjék össze magukat; a befogott madarat kipárnázott tetejű dobozban tartja; és ha használ is élő csalit, azt pár óra múlva elengedi. Lucie rendszeresen bíztatja arra Doedét, hogy a módszereit terjessze a többi wilsteflapper között.
Akárhogy is bánnak a madarakkal, a wilsteflapperek rengeteg segítséget nyújtanak a biológusoknak. Jövő vasárnap, május elsején meghívjuk őket egy hatalmas grillpartira Theunis kertjébe.

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!

Itt a tavasz

Végre-valahára Frízföldön is beköszöntött a tavasz. Egyre több a napsütés, a fák lombba borultak, a mező kivirágzott (főleg sok kis sárga boglárkát látni). És persze megérezték a tavaszt a madarak is.

Rengeteg költöző madár érkezik Afrikából és más telelőhelyekről, hogy itt költsön. Az első tavaszi vándor (legalábbis Sam szerint, aki ezt számon tartja) egy böjti réce volt, majd megérkeztek a többiek is: a fitiszfüzike, a barna rétihéja, a halászsas, a kékbegy, és persze a fecskék - büszkén mondhatom, az első füstifecskét ebben az évben én pillantottam meg, éppen április elsején; pár napra rá megjöttek a molnárfecskék is. Az itt telelő, északabbra költő madarak, mint az apácalúd és az aranylile, még mindig itt tartózkodnak. Az alábbi kép jól érzékelteti az apácalúd-rajok méretét.

A tavasz másik hatása a madarakra, hogy a párzási kedvük ugyancsak megnőtt. Az utóbbi egy hétben nem kevesebb, mint öt aktusnak voltam szemtanúja, mindegyik más-más fajhoz tartozó párok közt zajlott: piroslábú cankók, szárcsák, tőkés récék, dankasirályok, és nagy godák - utóbbi pár mindkét tagja groningeni eredetű színes gyűrűket viselt a lábán.
És persze a pajzsos cankókra is hatással van az évszak-változás. A hímek vedleni kezdtek, nagy részüknek már keselyű-szerűen csupasz a nyaka, vagy apró sörte borítja (mint ahogy az alábbi képen látható), de már láttam egy-két nászruhás hímet is, gyönyörű sárga vagy zöld tollgallérral. A temperamentumuk is megváltozott, egyre többet pózolnak és verekszenek, illetve kézbe véve is egyre többet rugdalóznak, ami megnehezíti a gyűrűzést.

És persze nekünk, kutatóknak is sokkal jobb a közérzetünk, már nem fagy le gyűrűzés közben a kezünk, sétálhatunk a gáton télikabát és sapka nélkül, hétvégén pedig kiülhetünk a kertbe napozni.
Kellemes tavaszt mindenkinek!

A nagy csapat

Az előző kis április elseji tréfám után most bemutatom a csapatot, akikkel dolgozom:

Lucie: a csapat vezetője, egy kedves, vidám francia lány. Korábban Franciaországba járt egyetemre, ahol Camargue vidékén élő flamingókat tanulmányozta; ezután először terepi asszisztensként került kapcsolatba a frízföldi pajzsos cankókkal, majd felvették a Groningeni Egyetemre, ahol folytatta ez irányú tanulmányait.

Chloé: szintén Franciaországból érkezett, ahol alkalmazott biológusnak tanult. Szerény, szűkszavú lány; angolul csak egy kicsit beszél. Otthon, Bordeaux-ban egy rockzenekarban dobol.

 

Sam: az angliai Surrey-ből jött, vérbeli természetbúvár. Miután geográfusként végzett az egyetemen, beutazta a világot; hónapokat töltött Indonéziában, majd Peruban, ahonnan szinte közvetlenül érkezett ide, Hollandiába. Megszállott madarász, aki nyitott szemmel járja a vidéket.

Ysbrand: Lucie párja, egyben a csapat egyetlen fríz tagja. Valódi sportember, az estéit rendszerint kung-fu edzéseken tölti, emellett a fríz nemzeti sportot, a kanálisugrást is űzi.

És igen, mindnyájan rengeteget használjuk a távcsövünket.

A csapathoz tartozik még:
Jos, a koordinátor; holland biológus, vízilabdázó és családapa, aki összehangolja a pajzsos cankók és nagy godák kutatását.
Theunis, a professzor; a csapat szellemi atyja, bár személyesen nem igazán folyik bele a munkába. Egy közeli faluban, Gaastban él párjával, Petrával, és a helyiek mind jól ismerik.
Jeroen, a "gilisztás fiú"; egy groningeni MSc hallgató, aki a pajzsos cankók táplálékául szolgáló gilisztákat kutatja. Habár a munkánkban nem vesz részt, osztozik velünk a házon.

Gólyák

Néhány napja a kutatócsoportunk vezetője, Theunis Piersma összehívta a csoportban dolgozó hallgatókat, hogy beszámoljanak kutatási tevékenységükről. Volt szó személyiség-függő táplálkozásról sarki partfutóknál, nagy godák fészkelőhely-választásáról, öregkori szaporodásról a Seychelle-szigeteki poszáták esetében, és Lucie mesélt a pajzsos cankók vonulási útvonalának módosulásáról.
A legérdekesebb előadást azonban egy Janne Miegaas nevű PhD-hallgatótól hallottuk. Janne a fehér gólyák (Ciconia ciconia) hollandiai populációját vizsgálja. A gólyák régebben nagy számban fészkeltek az ország területén, de mára az intenzív földművelés és a nedves területek csökkenése következtében - más gázlómadarakhoz hasonlóan - jelentősen megritkultak. Janne számára a legfontosabb kérdés, hogy ennek milyen humán következményei vannak. A gólyák szerepe az emberek szaporodásában közismert, így fölösleges részleteznem. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a gólyák száma csökken, ott ennek következtében kevesebb csecsemő születik. Janne megvizsgált számos hollandiai falut, és erős összefüggést mutatott a mezőgazdasági tevékenység intenzitása, a fészkelő gólyapárok száma, és a születések száma között. Előadását azzal az aggasztó konklúzióval zárta, hogy ha az intenzív földművelés tovább fokozódik, akkor annak drasztikus következményei lehetnek az emberek termékenységére nézve.

Tudnivalók a pajzsos cankóról

Itt az idő, hogy bemutassam a madarat, amelyet immár két hete figyelek itt, a fríz szántóföldeken és lápokon.

A pajzsos cankó (Philomachus pugnax) egy közepes méretű (nagyjából galamb nagyságú), Eurázsia-szerte előforduló gázlómadár. A telet meleg éghajlaton, többnyire Afrikában tölti, innen nagy csapatokban vonul észak felé. A vonulás során többször megpihen, táplálkozik; az egyik legjelentősebb pihenőhely éppen itt, Frízföldön található. Táplálékát elsősorban férgek és rovarok alkotják.

Ami igazán érdekessé teszi ezt a madarat, az a szaporodási rendszere. A hímek, amelyek a tojóknál valamivel nagyobbak, tavasszal látványos, színes tollazatot, „nászruhát” növesztenek, amelynek leglátványosabb része a nyakukat övező tollgallér (magyar és angol nevük, a „ruff” egyaránt e gallérra utal). Bizonyos hímek nászruhája sötét színű, ezeket „domináns” vagy „territoriális” hímeknek nevezik, mivel a szaporodási időszakban területet foglalnak, ahol eljárják a násztáncukat. Ezeket a territóriumokat agresszíven védelmezik, erre utal tudományos nevük is (philomachus görögül harckedvelő). Más hímek viszont fehér gallért növesztenek, és jóval szelídebben viselkednek. Ezeket a „szatellit” hímeket a domináns hím nem támadja meg, hanem megtűri a területén, mivel ezek jelenléte vonzóbbá teszi a területet a nőstény számára. Létezik egy harmadik hím-típus is, melyet csak a közelmúltban fedeztek föl éppen itt, Hollandiában. Ezek kisebbek a többi hímnél, és azzal próbálják elkerülni a harcot, hogy színezetükben a tojókra hasonlítanak, így a domináns hím nem tekinti őket riválisnak. A szatellit és a tojó-utánzó hímek csupán alkalmanként jutnak párhoz, amikor a domináns hím éppen egy másik tojóval van elfoglalva. Az alábbi videón pózoló domináns és szatellit hímeket láthattok.

Most, márciusban a hímek tollazata még téli típusú, vagyis a látványos tollgallérnak nyoma sincs, bár a szatellit hímek már most világosabb színűek a dominánsaknál. Április végén, májusban viszont már jó esélyem van rá, hogy nászruhás hímeket lássak.