Nagy godák

Lassan véget ér a pajzsos cankók vonulási időszaka; feltöltötték tartalékaikat, és továbbálltak északra. Ezzel egy időben a cankó-kutatók is elvonulnak: Chloé pénteken hazarepült Franciaországba, Sam vasárnap, jómagam pedig hétfőn hagyom itt Frízföldet. Azonban az utolsó héten még betekintést nyertünk egy másik fontos eseménybe a gázlómadarak életében: megkezdődött a nagy godák költési időszaka.

A nagy goda (Limosa limosa), melyet a fenti képen a kezemben tartok, még mindig az egyik leggyakoribb gázlómadár Hollandiában; jellegzetes kiáltása a holland táj legjellemzőbb hangjai közé tartozik. Párban költ, a tojók és a náluk valamivel kisebb hímek felváltva ülnek a talajra épített fészkükön, melyben rendszerint négy, barna héjú tojás található. Az egyes párok minden évben ugyanarra a fészkelőhelyre térnek vissza.

A nagy godák kutatását a fenti képen látható Jos Hooijmeijer vezeti. Jos jó kapcsolatot ápol a helyi földművesekkel, akik jelentik neki, ha goda-fészket találnak a földjükön, de emellett ő maga és kutatótársai maguk is alaposan bejárják a vidéket, fészkek nyomában. Ha tojásokra bukkannak, azokat megmérik, megjelölik, majd visszahelyezik a fészekbe.

A fészkeket ezután időről-időre ellenőrzik - bár nem túl gyakran, nehogy túlságosan zavarják a költő madarakat. Idővel a tojásokból sárga, pelyhes fiókák bújnak ki. Aránytalanul nagy lábukra a kutatók betűkóddal ellátott zászlót erősítenek, amellyel később azonosítani tudják az egyes madarakat.

A felnőtt godákat a fészek fölé helyezett ketrecekkel próbáljuk meg befogni. Amikor a fészket megközelítjük, a költő madár felröppen, így a ketrecet zavartalanul felállíthatjuk. Miután eltávolodunk a fészektől, és elbújunk, a madár visszatér, és mivel hajtja a szülői ösztön, besétál a ketrecbe, hogy folytassa a kotlást. Ilyenkor lehet odafutni a ketrechez, és megfogni a madarat, melyet utána - a pajzsos cankókhoz hasonló eljárás szerint megmérünk és meggyűrűzünk.

A fenti munkát az utóbbi években önkéntesek, illetve fizetett terepi asszisztensek végezték, ám idén csupán egyetlen önkéntes akadt, egy Rocío nevű spanyol lány, aki tavaly - hozzám hasonlóan - a pajzsos cankókkal foglalkozott. Emellett a Groningeni Egyetem két biológus-hallgatót küldött: egy Berber nevű lányt és egy Albert nevű fiút. Így az utóbbi héten meglehetősen népes csapat gyűlt össze a házban. Mi, amíg még itt vagyunk, segítünk a goda-kutatóknak.

Legközelebb már Magyarországról jelentkezem, addig is minden jót!

Örömök

Kedves Olvasóim!

Először is, örömhírrel szolgálhatok: a görcsös lábú cankó (akit az alábbi képen fürdetünk) hétfő reggel, két nap kúra után talpra állt, így szabadon ereszthettük a közelben levő mezőn. Azóta nem láttuk, de remélhetőleg jól érzi magát, és csatlakozott az utolsó itt tartózkodó cankó-csapatokhoz.

A cankók ugyanis mostanra már befejezték a vedlést, felhalmozták a vándorláshoz szükséges zsírtartalékokat, és indulnak tovább észak felé. A hímek szinte mindnyájan pompázatos násztollazatban tündökölnek, amire láthatólag igen büszkék, mert szinte állandóan pózolnak benne: kihúzzák magukat, felborzolják a színes gallérjukat és a fejükön levő (Miki egérre emlékeztető) tollpamacsokat. A tojók (akik valamivel később vonulnak a hímeknél, így csak pár hete érkeztek meg) egyelőre nem sok érdeklődést mutatnak irántuk, közönyösen táplálkoznak, miközben a hímek kitartóan táncolnak körülöttük, bökdösik őket. Némelyik hím annyira elszánt, hogy más fajú madaraknak - többek között egy megszeppent bíbic-fiókának - is bemutatja a násztáncot.

A tegnapi napon nem csupán a cankók, de a hollandok is átvedlettek, narancssárga öltözékbe. Tudniillik, április 30 a Koninginnedag, vagyis a holland királynő hivatalos születésnapja (a valódi születésnapja január 31-én van), és a hollandok nemzeti ünnepe. Szemben velünk, magyarokkal, akiknél a nemzeti ünnep jó esetben komoly és ünnepélyes, rossz esetben erőszakos és politikai ellentétekkel átitatott, a hollandok (akik más napokon többnyire komolyak, merevek és távolságtartóak) ezen a napon ellazulnak, és hatalmas bulit csapnak. Az árusok kivonulnak az utcára - ez az egyetlen nap az évben, amikor megtehetik - és hangosan kínálják portékájukat, a városok terein koncertek zajlanak, de az út szélén is rengeteg amatőr zenészt látni, és a "coffee shop"-okból (amelyek hétköznapokon az arra járó turistákat leszámítva meglehetősen üresek) száll a füst.

Chloé és én Groningenben töltöttük ezt a napot; ez volt a harmadik alkalom, amikor a városban jártunk, és megtapasztalhattuk, mekkora a különbség a komoly, csendes hétköznapok és a vidám, zajos nemzeti ünnep között. Bár nincs túl sok narancssárga ruhánk, Lucie kölcsönzött nekünk egy-egy pólót, így nem lógtunk ki a tömegből. Előtte, péntek este - két hosszú hónap után először - egy kisebb kaliberű, de nem kevésbé pörgős bulin vettünk részt: Martijn születésnapján. Ha hihetünk Lucie beszámolójának, a tipikus holland születésnap nagyon formális, üldögélős-kávézós, de Martijné kivételt jelentett ez alól. És bár kifáradtunk a két nap bulizásban - amely a mai grillpartival hárommá dagad -, jólesett két hónapnyi madarászás után egy kicsit lazítani.

Boldog - és a királynő napjához hasonlóan vidám - május elsejét!

Wilsteflapperek

Kedves Olvasóim!
Elnézést kérek Tőletek, amiért az elmúlt napok során hanyagoltalak Benneteket. Ennek részben az volt az oka, hogy Lucie a múlt hetet Fehéroroszországban töltötte, vagyis csökkentett létszámmal kellett dolgoznunk. Márpedig munka volt rengeteg, mert a wilsteflapperek rengeteg madarat fogtak, így hosszú órákat töltöttünk gyűrűzéssel.

Kik is azok a wilsteflapperek? Ahogy korábban említettem, a madárfogásnak nagy hagyománya van Frízföldön, és ezek a férfiak és nők a madárfogás nagymesterei. A wilsteflapper órákon át ül a mezőn egy paraván mögött, kezében egy kötéllel, ami egy, a földön elfektetett hálóhoz csatlakozik. A háló közelében a földön faragott vagy kitömött madárfigurák állnak, amelyek csaliként szolgálnak; emellett sokan használnak élő csalimadarat is. Ha a wilsteflapper megpillant egy madárrajt, belefúj a sípjába, amely madárhangot ad ki, és vár, amíg a madarak elrepüljenek a háló fölött. Ekkor megrántja a kötelet, a háló átfordul, és a madarak csapdába esnek.

A wilsteflapperek eredetileg vadászok voltak, akik a húsukért fogták be a madarakat. Zsákmányaik közt a leggyakoribb az aranylile (fríz nevén wilste), illetve a pajzsos cankó. Azonban e madarak vadászatát a közelmúltban betiltották, így a wilsteflapperek csupán gyűrűzés céljából foghatják be a madarakat.
Ez a változás azonban nem mindenkinél járt a madarakkal való bánásmódban történő változással. Sokan igen durván bánnak a madarakkal: óvatlanul rántják meg a hálót, és a madarak megsérülnek, a háló elvágja a végtagjaikat vagy a nyakukat, vagy a kemény földnek csapódnak; a befogott madarakat zsákokba rakják, ahol azok egymáson tipornak; az elengedett madarat a levegőbe hajítják, így az, ha a szárnya el van gémberedve, a földre zuhan. Emellett szinte mindnyájan használják a korábban említett élő csalit: egy madarat kikötöznek egy libikókaszerűségre, és azt egy kötéllel mozgatják; a csapkodó szárnyak látványa odavonzza a többi madarat. Ezt a csalimadarat egyesek napokig megtartják, és ez idő alatt nem adnak neki enni-inni.

A legrosszabb húzást azonban egy Cathrinus nevű, nyolcvan évnél idősebb madarász követte el: a péntek reggel befogott madarakat csupán szombat este adta át nekünk gyűrűzésre. Az egyik madár lába begörcsölt attól, hogy egy napon át nem volt lehetősége járni, így ha ezt a madarat eleresztjük, nem tud táplálkozni, és elpusztul. Így kénytelenek voltunk a madarat magunkkal hozni, etetni és ápolni, amíg helyrejön a lába. Mikor először adtunk neki vizet, mohón kortyolt. Azóta Lucie naponta többször lisztkukacokat gyömöszöl le a torkán, mivel a madár elvesztette az étvágyát. De a lábát leszámítva a madár egészséges, jó állapotban van, így van remény, hogy felépül.

De nem minden wilsteflapper ilyen kegyetlen. Egy Doede nevű madarász különösen rendes: a hálót csak akkor rántja meg, ha kicsi a sérülés kockázata; a földet benedvesíti, hogy a madarak ne törjék össze magukat; a befogott madarat kipárnázott tetejű dobozban tartja; és ha használ is élő csalit, azt pár óra múlva elengedi. Lucie rendszeresen bíztatja arra Doedét, hogy a módszereit terjessze a többi wilsteflapper között.
Akárhogy is bánnak a madarakkal, a wilsteflapperek rengeteg segítséget nyújtanak a biológusoknak. Jövő vasárnap, május elsején meghívjuk őket egy hatalmas grillpartira Theunis kertjébe.

Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!

Itt a tavasz

Végre-valahára Frízföldön is beköszöntött a tavasz. Egyre több a napsütés, a fák lombba borultak, a mező kivirágzott (főleg sok kis sárga boglárkát látni). És persze megérezték a tavaszt a madarak is.

Rengeteg költöző madár érkezik Afrikából és más telelőhelyekről, hogy itt költsön. Az első tavaszi vándor (legalábbis Sam szerint, aki ezt számon tartja) egy böjti réce volt, majd megérkeztek a többiek is: a fitiszfüzike, a barna rétihéja, a halászsas, a kékbegy, és persze a fecskék - büszkén mondhatom, az első füstifecskét ebben az évben én pillantottam meg, éppen április elsején; pár napra rá megjöttek a molnárfecskék is. Az itt telelő, északabbra költő madarak, mint az apácalúd és az aranylile, még mindig itt tartózkodnak. Az alábbi kép jól érzékelteti az apácalúd-rajok méretét.

A tavasz másik hatása a madarakra, hogy a párzási kedvük ugyancsak megnőtt. Az utóbbi egy hétben nem kevesebb, mint öt aktusnak voltam szemtanúja, mindegyik más-más fajhoz tartozó párok közt zajlott: piroslábú cankók, szárcsák, tőkés récék, dankasirályok, és nagy godák - utóbbi pár mindkét tagja groningeni eredetű színes gyűrűket viselt a lábán.
És persze a pajzsos cankókra is hatással van az évszak-változás. A hímek vedleni kezdtek, nagy részüknek már keselyű-szerűen csupasz a nyaka, vagy apró sörte borítja (mint ahogy az alábbi képen látható), de már láttam egy-két nászruhás hímet is, gyönyörű sárga vagy zöld tollgallérral. A temperamentumuk is megváltozott, egyre többet pózolnak és verekszenek, illetve kézbe véve is egyre többet rugdalóznak, ami megnehezíti a gyűrűzést.

És persze nekünk, kutatóknak is sokkal jobb a közérzetünk, már nem fagy le gyűrűzés közben a kezünk, sétálhatunk a gáton télikabát és sapka nélkül, hétvégén pedig kiülhetünk a kertbe napozni.
Kellemes tavaszt mindenkinek!

A nagy csapat

Az előző kis április elseji tréfám után most bemutatom a csapatot, akikkel dolgozom:

Lucie: a csapat vezetője, egy kedves, vidám francia lány. Korábban Franciaországba járt egyetemre, ahol Camargue vidékén élő flamingókat tanulmányozta; ezután először terepi asszisztensként került kapcsolatba a frízföldi pajzsos cankókkal, majd felvették a Groningeni Egyetemre, ahol folytatta ez irányú tanulmányait.

Chloé: szintén Franciaországból érkezett, ahol alkalmazott biológusnak tanult. Szerény, szűkszavú lány; angolul csak egy kicsit beszél. Otthon, Bordeaux-ban egy rockzenekarban dobol.

 

Sam: az angliai Surrey-ből jött, vérbeli természetbúvár. Miután geográfusként végzett az egyetemen, beutazta a világot; hónapokat töltött Indonéziában, majd Peruban, ahonnan szinte közvetlenül érkezett ide, Hollandiába. Megszállott madarász, aki nyitott szemmel járja a vidéket.

Ysbrand: Lucie párja, egyben a csapat egyetlen fríz tagja. Valódi sportember, az estéit rendszerint kung-fu edzéseken tölti, emellett a fríz nemzeti sportot, a kanálisugrást is űzi.

És igen, mindnyájan rengeteget használjuk a távcsövünket.

A csapathoz tartozik még:
Jos, a koordinátor; holland biológus, vízilabdázó és családapa, aki összehangolja a pajzsos cankók és nagy godák kutatását.
Theunis, a professzor; a csapat szellemi atyja, bár személyesen nem igazán folyik bele a munkába. Egy közeli faluban, Gaastban él párjával, Petrával, és a helyiek mind jól ismerik.
Jeroen, a "gilisztás fiú"; egy groningeni MSc hallgató, aki a pajzsos cankók táplálékául szolgáló gilisztákat kutatja. Habár a munkánkban nem vesz részt, osztozik velünk a házon.

Gólyák

Néhány napja a kutatócsoportunk vezetője, Theunis Piersma összehívta a csoportban dolgozó hallgatókat, hogy beszámoljanak kutatási tevékenységükről. Volt szó személyiség-függő táplálkozásról sarki partfutóknál, nagy godák fészkelőhely-választásáról, öregkori szaporodásról a Seychelle-szigeteki poszáták esetében, és Lucie mesélt a pajzsos cankók vonulási útvonalának módosulásáról.
A legérdekesebb előadást azonban egy Janne Miegaas nevű PhD-hallgatótól hallottuk. Janne a fehér gólyák (Ciconia ciconia) hollandiai populációját vizsgálja. A gólyák régebben nagy számban fészkeltek az ország területén, de mára az intenzív földművelés és a nedves területek csökkenése következtében - más gázlómadarakhoz hasonlóan - jelentősen megritkultak. Janne számára a legfontosabb kérdés, hogy ennek milyen humán következményei vannak. A gólyák szerepe az emberek szaporodásában közismert, így fölösleges részleteznem. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a gólyák száma csökken, ott ennek következtében kevesebb csecsemő születik. Janne megvizsgált számos hollandiai falut, és erős összefüggést mutatott a mezőgazdasági tevékenység intenzitása, a fészkelő gólyapárok száma, és a születések száma között. Előadását azzal az aggasztó konklúzióval zárta, hogy ha az intenzív földművelés tovább fokozódik, akkor annak drasztikus következményei lehetnek az emberek termékenységére nézve.

Tudnivalók a pajzsos cankóról

Itt az idő, hogy bemutassam a madarat, amelyet immár két hete figyelek itt, a fríz szántóföldeken és lápokon.

A pajzsos cankó (Philomachus pugnax) egy közepes méretű (nagyjából galamb nagyságú), Eurázsia-szerte előforduló gázlómadár. A telet meleg éghajlaton, többnyire Afrikában tölti, innen nagy csapatokban vonul észak felé. A vonulás során többször megpihen, táplálkozik; az egyik legjelentősebb pihenőhely éppen itt, Frízföldön található. Táplálékát elsősorban férgek és rovarok alkotják.

Ami igazán érdekessé teszi ezt a madarat, az a szaporodási rendszere. A hímek, amelyek a tojóknál valamivel nagyobbak, tavasszal látványos, színes tollazatot, „nászruhát” növesztenek, amelynek leglátványosabb része a nyakukat övező tollgallér (magyar és angol nevük, a „ruff” egyaránt e gallérra utal). Bizonyos hímek nászruhája sötét színű, ezeket „domináns” vagy „territoriális” hímeknek nevezik, mivel a szaporodási időszakban területet foglalnak, ahol eljárják a násztáncukat. Ezeket a territóriumokat agresszíven védelmezik, erre utal tudományos nevük is (philomachus görögül harckedvelő). Más hímek viszont fehér gallért növesztenek, és jóval szelídebben viselkednek. Ezeket a „szatellit” hímeket a domináns hím nem támadja meg, hanem megtűri a területén, mivel ezek jelenléte vonzóbbá teszi a területet a nőstény számára. Létezik egy harmadik hím-típus is, melyet csak a közelmúltban fedeztek föl éppen itt, Hollandiában. Ezek kisebbek a többi hímnél, és azzal próbálják elkerülni a harcot, hogy színezetükben a tojókra hasonlítanak, így a domináns hím nem tekinti őket riválisnak. A szatellit és a tojó-utánzó hímek csupán alkalmanként jutnak párhoz, amikor a domináns hím éppen egy másik tojóval van elfoglalva. Az alábbi videón pózoló domináns és szatellit hímeket láthattok.

Most, márciusban a hímek tollazata még téli típusú, vagyis a látványos tollgallérnak nyoma sincs, bár a szatellit hímek már most világosabb színűek a dominánsaknál. Április végén, májusban viszont már jó esélyem van rá, hogy nászruhás hímeket lássak.

Frízföldi élet

Kedves Olvasóim!
Ne haragudjatok, hogy eddig hanyagoltalak Benneteket. Az elmúlt másfél hét meglehetősen dolgosan telt, így az írásra csak most sikerült időt szakítanom.
Ahogy a legutóbb írtam, kutatócsoportunk főhadiszállása Koudumban, Frízföld szívében található. Frízföld egy önálló kis ország Hollandia északi végében, saját nyelvvel és kultúrával. Kiterjedt sík vidék, nagyrészt szántóföldek borítják, melyeket csatornák és gátak választanak el egymástól; az utóbbiakat hollandul dijk-nak nevezik, és ezek akadályozzák meg, hogy a tenger elöntse a vidéket. Az idő nagyrészt felhős, szeles és meglehetősen hűvös, bár időről-időre kisüt a nap.

Frízföld nedves síksága hatalmas madárcsapatoknak ad otthont. A rezidens fajokon kívül számos vonuló madár is megpihen itt, mielőtt tovább haladna észak felé. A gyakoribb fajok közé tartozik az apácalúd, a szárcsa, a csigaforgató, az aranylile, a nagy póling, a dankasirály, a szürke gém, a piroslábú cankó, a bíbic, a havasi partfutó, a nagy goda, és persze kutatásunk tárgya, a pajzsos cankó.
Ennyi madár mellett nem csoda, hogy madárfogás Frízföldön nagy hagyományra tekint vissza. Egyesek a fészkeket kutatják fel, a tojásokat összeszedik és értékesítik, mások háló segítségével fogják be az élő madarakat. Szerencsére az utóbbi időben ezek a madarászok egyre inkább bekapcsolódnak az itt zajló természetvédelmi és kutatási tevékenységbe. A tojásgyűjtők fészekőrzést vállalnak (vagyis megakadályozzák, hogy a fészekben maradt tojásokat elpusztítsák a mezőgazdasági járművek vagy az arra járó emberek), a csapdázók pedig meggyűrűzik és megmérik, majd eleresztik a befogott madarakat. Sajnos az utóbbiak még megőriztek egy-két meglehetősen brutális szokást abból az időből, amikor a csapdázás célja a vadászat volt; gyakran használnak élő csalit (vagyis egy madarat kikötöznek a háló közelében, hogy ezzel odacsalogassák a többit), és a hálóba kerülő madarak egy része is elpusztul. Mindemellett a tevékenységük sok értékes adathoz segíti hozzá a kutatókat.
Miből áll egy frízföldi pajzsoscankó-kutató tevékenysége? A napjaink legnagyobb részét az észlelések teszik ki; vagyis fel-alá autózunk a kutatási területen, madarakat keresve. Ha rábukkanunk egy cankócsapatra, megpróbáljuk megbecsülni a csapat méretét és összetételét, illetve - ami fontosabb - leolvassuk a lábukra erősített színes gyűrűket, amelyek alapján az egyedeket azonosítani lehet. Ha értesítést kapunk, hogy befogtak néhány madarat, akkor következik munkánk másik fele: lemérjük és meggyűrűzzük a madarakat, és DNS-mintát veszünk tőlük. Az alábbi képen a gyűrűzés folyamatának egy lépését láthatjátok.

Emellett persze gyönyörködünk a tájban (amely annak ellenére is nagyon szép, hogy szinte teljesen emberi kéz hozta létre, hiszen néhány száz éve még tenger borította), illetve a szemünk elé kerülő különleges állatokban. Láttam már verekedő mezei nyulakat, több ezer főt számláló apácalúd- és aranylile-rajokat, fészkén ülő szárcsát, vadászó vörös vércsét és hamvas rétihéját, nászruhás kanalasgémet, fülesbaglyokat, őzeket, és vörös teliholdat.
Így telik hát az életem. A következő hetekben remélhetőleg javulni fog az idő, és egyre több lesz a cankó, vagyis egyre több időt fogunk észlelésekkel tölteni, de azért időről-időre még jelentkezem beszámolókkal és képekkel!

Az utazás

Március 8-án kora reggel indultam útnak. Ez konkrét időpontokra lefordítva azt jelenti, hogy 3:30 körül már ébren voltam, 5:00-kor pedig a repülőtéren (apám hősiesen felkelt és kivitt autóval); 6:15 körül emelkedtem a levegőbe, és 8:00-kor már holland földre tettem a lábam. Innen egy rövid buszút vezetett Eindhoven pályaudvarába, ahonnan tovább vonatoztam Groningenbe. A vonatút egy apróbb félreértéstől eltekintve (a vonat az egyik állomáson szétvált két részre, és én a rossz felében ültem) zökkenőmentesen telt.

Groningenben egy lovas szobornál várt rám a kutatócsoport vezetője, Lucie E. Schmaltz, egy kedves, mosolygós francia lány, aki e város egyetemén végez kutatásokat a PhD dolgozatához. Miután csomagjaimat leraktam Lucie lakásán, a bicikliket kerülgetve (a hollandok mindenhova biciklivel járnak) az egyetemre hajtottunk, hogy lefénymásoljuk némi szakirodalmat. Az egyetem épülete egy hatalmas, modern, zöld objektum, amelyhez képest az ELTE lágymányosi épületei ódivatúnak tűnnek; kívülről igen látványos, ferde vonalvezetésű, belül viszont az embert kénytelen-kelletlen egy börtön folyosójára emlékezteti, az udvarán pedig ember alakú virágágyások találhatók, amelyekről körberajzolt holttestek jutottak az eszembe.

Itt összetalálkoztunk Lucie lakótársával, Martijn Hammersszel, akiről megtudtam, hogy annak idején járt Magyarországon, és együtt dolgozott volt témavezetőmmel, Pogány Ákossal; valamint Christiaan Both-tal, akinek a neve azért ismerős számomra, mert szakdolgozatomban sűrűn idéztem a munkásságából.

Ezután visszatértünk Lucie lakására, megvacsoráztunk, és lepihentünk, mivel másnap reggel indultunk tovább az aprócska frízföldi faluba, Koudumba, ahol kutatócsoportunk főhadiszállása található.

Beköszöntő

Üdvözlök mindenkit!
A holnapi napon kezdetét veszi két hónapos utazásom Hollandiába, ahol egy különleges madár, a pajzsos cankó felkutatására indulok egy maroknyi lelkes biológus társaságában.
A következő hónapok során itt olvashattok kalandjaimról. Jó szórakozást!